FEA
Ütőképes csapat
A fejlett eszközök mellett se felejtsünk el gondolkodni!
Ezen a weboldalon megszokott dolog az új eljárások, számítási módszerek bemutatása. Ez természetes is, hiszen az iparban tapasztalható gyorsuló verseny mindenkit ara késztet, hogy a feladatát a lehető legkisebb ráfordítással a lehető leggyorsabban, azaz a lehető leghatékonyabban hajtsa végre. Az itt következőkben a kutató szemével, egy más nézőpontból vizsgáljuk meg a felmerülő problémáink megoldását.

A bevezetőben említett ipari verseny nemcsak sebességi vagy hatékonysági, hanem minőségi is, ami természetesen jelenti az egyre magasabb gyártási színvonalat, de mindemellett az egyre újabb termékek bevezetését is. A fejlesztés bonyolult, összetett tevékenység, sok a megválaszolandó kérdés az ötlet felvetődésétől a termék piacra kerüléséig. Az ezen a területen dolgozó szakemberek gyakran találkoznak olyan problémákkal, amelyek a szokványos hétköznapi módszerekkel nem oldhatók meg. Ilyenkor a folytatáshoz mindig szükséges egy jó ötlet. De felvetődik a kérdés, vajon működni fog-e, beváltja-e a hozzáfűzött reményeket? Ennek megválaszolására két alapvető út létezik. Az egyik a Próbáljuk ki!, a másik a Számoljuk ki! típusú megbizonyosodás.
Két világ találkozása
Az elsőt gyakrabban hallhatjuk jól szituált hatvanas úriemberek szájából, akik mindig öltönyben, nyakkendőben járnak munkába, aktatáskájukban hordják a körzőt és a vonalzót. Akik logaritmikus görbeseregekkel, empirikus képletekkel és persze sok-sok év tapasztalatával oldják meg a felmerülő problémát. Ők azok, akiket önkéntelenül is mérnök úrnak szólít az ember. A második megoldást előszeretettel választja az egyetem padjait csak néhány éve elhagyó farmernadrágos, pólós srác, aki minden információt a Wikipédián keres először a szakkönyvek helyett, aki a logarlécet vonalzónak nézi, de a PC legbelső zugát is jól ismeri. Ő az, aki szimulációval képzeli el minden probléma megoldását.
Az egyszerűség kedvéért a mérnök urat nevezzük most Sanyi bácsinak, a farmergatyás srácot pedig Ákosnak. Sanyi bácsi sok mérést tervezett és hajtott végre sikeresen életében, de órákat tud mesélni arról, hogy milyen gondosan kell megválasztani a mérési körülményeket, és milyen precizitással kell az adatokat rögzíteni ahhoz, hogy az eredmények használhatók legyenek.
Ákos nagy teljesítményű számítógépével oldott már meg néhány problémát, és mesélnivalója neki is sok van: hogy mennyire fontosak a bemeneti adatok, milyen nagymértékben függ az eredmények pontossága az iterációs módszer, az időlépés vagy a hálósűrűség helyes megválasztásától. Mindkettejük munkáját a mérnöki gondolkodás vezérli. Mindkét út helyes, szolgáltat jó eredményeket, de az optimális megoldás az, ha Sanyi bácsi leteszi a zakóját, Ákos pedig ingre cseréli a pólót, és elkezdenek együtt dolgozni. Ötvözve ezzel a jól bevált mérnöki praktikum és a modern számítástechnika vívmányait.
Eltérések a mérés és szimuláció között
A mérések „lelkivilága” mindannyiunk számára jól ismert. Minden egyes módszernek, berendezésnek megvan a maga finom fortélya, hogyan lehet pontos és reprodukálható eredményeket kapni. Így van ez a jól bevált, a hétköznapi rutinban gyakran alkalmazott mérések esetében is, de még inkább a korábban említett újszerű problémák esetén. Megjegyzendő, hogy a ma jól ismert, széles körben használt mérések (lásd például a húzó- és nyomóvizsgálatokat) is voltak valaha újak. Bizonyára sokan néztek furcsán Bertram Hopkinsra 1914-ben, amikor az első kis pogácsa alakú fém próbatesteket vetette alá nyomóvizsgálatnak.

A korlátokon túl kell lépni
Erre persze még sokat kell várnunk! Addig pedig maradnak a jól megszokott mérési és szimulációs eszközeink, amelyek persze mindig korlátokkal rendelkeznek. Ha ezek a korlátok lehetetlenné teszik a problémánk megoldását, akkor is két lehetőségünk van: vagy vásárolunk egy nagyobb teljesítményű számítógépet és hosszabb időt szánunk a számításra, vagy olyan ésszerű elhanyagolásokat, egyszerűsítéseket teszünk, amelyek miatt némi hibával ugyan, de megkaphatjuk a megoldást. Mindezekből látszik a jól feltett kérdés és a helyes modellalkotás nehézsége és fontossága. Amikor viszont sikerül felépítenünk egy jól működő szimulációs modellt, akkor annak van egy hallatlan előnye a mérésekkel szemben.
Akárhány virtuális „kísérletet” el tudunk végezni, néha olyanokat is, amelyek a valóságban nem kivitelezhetőek. Ezek eredményei sokszor jelölhetnek ki új fejlesztési irányokat, vagy világíthatnak rá az adott probléma addig rejtett hiányosságaira. Sokszor az eszközeinknek az eredeti rendeltetésüktől eltérő használata vezethet el a megoldásig. Hasonlóan, ahogy a nagy „gondolkodó” Murphy mondja: bizonyos helyzetekben minden tárgy kalapáccsá válik. Példaként álljon itt egy, a FETI (Furukawa Electric Technológiai Intézet) Kft.-nél elvégzett munka rövid ismertetése. Ez a feladat a frontális stratégiával nem lett volna kivitelezhető.
Az elmozduló vezeték esete
A szóban forgó eljárásban egy vezetéket rögzítenek forrasztással, de nem az elektromos érintkezés, hanem a pozíció biztosítása érdekében. A folyamat során egy diadalív alakú forraszanyagdarabot helyeznek a vezeték fölé, és azt az alaplapot melegítve olvasztják meg. A cseppé összeugró forraszanyag megszilárdulva rögzíti a vezetéket. A problémát a megszilárdulás és a szobahőmérsékletre való visszahűlés okozta térfogatváltozás jelenti. Ez ugyanis elmozdítja a vezetéket az optimális pozícióból. A kérdés, hogy mennyire, és hogy a forrasztás körülményei, a felhasznált anyagok hogyan befolyásolják mindezt.

Már halljuk is Sanyi bácsi megoldási javaslatát a különféle paraméterekre összeállított 2p-r típusú redukált kísérleti tervre, és halljuk Ákos válaszát is, hogy a frontális szimulációs megoldás igen bonyolult lenne, mivel az alap egy kapcsolt hőtani-mechanikai számítás, amelyben figyelembe kellene venni a szilárd-folyadék fázisátalakulást, a térfogatváltozást és nem utolsósorban a szabad felszínű folyást, amelyet a felületi feszültség és az alap nedvesíthetősége határoz meg.
A kísérletes út és az említett módon kivitelezett szimuláció egyaránt túlzottan költséges lett volna. Ezért kellett olyan szimulációs modellt építeni, amely minimális ráfordítással ad választ a kérdéseinkre. Megállapítható, hogy a vezeték elmozdulását főleg a megszilárdulás és a visszahűlés során elszenvedett térfogatváltozás adja, és nincs például hatása a folyadék összeesése során keletkező esetleges hullámoknak.
Ilyenkor a csepp alakja már adott, főleg a mérete változik. Ezért a kiinduló, közel feszültségmentes állapotnak az olvadáspontján lévő folyékony cseppet tekintjük. De ebben az állapotban a környező alkatrészek hőmérséklet-eloszlása nem homogén, mivel a hőt az alaplapon át közöltük. Ez viszont erőteljesen befolyásolja a csepp lehűlésének ütemét.
Két lépésben végzett számítás
Megoldásként egy kétlépéses számítást választottak. Az első lépésben kiszámolták a szobahőmérsékletről az olvadáspontig felmelegített rendszer hőmérséklet-eloszlását, nem törődve a deformációkkal. Majd ezt az eloszlást a második lépésben átvitték egy azonos, de nem deformált hálóra, és innen számolták ki a visszahűtést egy speciális anyagmodellt használva.

Ezek után a már működő modellben az alaplapon elhelyezett termisztor jeléhez igazítva a számolt eredményt, beállították a környező alkatrészek számszerűen nem ismert hatását. Az így validált modellből a vezeték elmozdulása már számítható. Természetesen az elmozdulások értékét is ellenőrizni kell kísérletileg néhány esetben, hogy azután virtuális kísérletezésre használhassuk a módszert.




